Kossuth utca 7.

Jó napot kívánok, a Kossuth utca 7-ekről forgatok egy sorozatot, beszélgetne velem egy kicsit erről a házról?
Mi a célja ezzel?! Nincs különösebben eget rengető célom, szeretnék villanásokat mutatni, ízeket, hangulatokat, körképet. De mégsem értem, mi a célja vele? Nem akar ez a sorozat több lenni annál, ami lesz, nincs vele messzire mutató célom. Hát ne haragudjon, de én ezt nem értem, akkor minek csinálja?!
Nem, köszönjük, nem kérünk semmit.
Komolyan Pestről jött ezért? Sajnálom, próbálja meg a szomszéd házakban, ott beszédesebbek. Nem jó a szomszéd? Ja, mert Kossuth 7... hát akkor rakja elé a mi táblánkat, jó lesz az, maguk a tévében úgyis így szokták.
Ne haragudjon, temetésre/fürdeni megyek.

Nincs internetünk, próbálkozzon a fiataloknál.
A hátsó házban alszik a férjem.
Ezer örömmel beszélgetek önnel, de ez nem a Kossuth utca, elnézte.
Esetleg, ha visszajönne holnap. Köszönöm, visszajövök, hányra? Ja, biztosra nem ígérem, de csöngessen be, ha erre jár.
A visszautasítások ill. éppen üres vagy lakatlan házak közt kilométerek telnek, 15-20 becsöngetésből, 5-6 órából egy forgatás. Annak ellenére, hogy lehet, hogy én sem engedném be magam, tehát értem a bizalmatlanságot, egy idő után nehéz hinni, hogy nem kudarc jön a kudarc hátára. Néha nagyon vágytam rá, hogy bár lennék porszívóügynök, az érthető és egyértelmű célja is van, nem holmi látszólag értelmetlen sound bite-vadászat. Aztán kinyílik egy ajtó, jön egy ilyen bácsi, aki mutogat, mesél, beenged, befogad és a végén azt mondja, hogy őt Isten a Kossuth utca 7-be teremtette - ez meg akkora flash, hogy termelődik tőle elég belsőbenzin menni, menni, menni.

Ez a Kossuth7 és a hozzá tartozó hölgy nekem egy kerek egészet alkottak - a hely picit visszafogott, az üzletvezető energiabomba. Meséltek mindketten a maguk módján, zsák és foltja tökéletes párosnak tűntek. Érdekes volt elmerülni a történetükben, a kertben ülve időutazni egy másik kor más világába. Riportalanyom egyszercsak rátért a pincelakásra, csak úgy mellesleg. Na, az az érzés pont olyan volt, mint mikor egy közeli barátnőről kiderül, hogy új pasija van - mesélj, mesélj, mesélj, minden részlet érdekel, sőt, azonnal látni szeretném!

Az óriási, valószínűleg több szomszédos ház alá nyúló pincelabirintusban szinte kézzel foghatóan ott a történelem - személyes, poros-dohos tárgyak egymás szavába vágva mondják, mondják, mesélik, kik és mik történtek ott az elmúlt 100 évben. Izgalmas, megrendítő, fölemelő volt. Azt éreztem, hogy igen, ez az, megtaláltam, ilyen kincsekre vágytam, mikor megálmodtam a sorozatot.