Úton lenni boldogság, szól a zene, szelem a kilométereket. Eltelik négy óra, az öt fölkutatott Kossuth7-ből háromban nincsenek otthon, egy lakó nem enged be, egy arra kér, jöjjek vissza három hét múlva, mert épp festés van. Nem adom föl, a Kossuth-utcatáblák, illetve furcsa módon főleg az üres házak tartják bennem a lelket - ígéretes, izgalmas, beindítja a fantáziám, vajon ki lakhat ott, mi lehet a ház történelme, pörög a fejemben a film, a kérdések, amiket föltennék.

Az ötödik órában jön egy aprócska érzés: mi van, ha ez mégsem az, aminek én álmodtam? Mi lesz, ha senki nem enged be, ha egy darab alanyom sem lesz? Bizonytalanná válok, telefonos segítség kell. Anyukámat hivom, panaszkodom.
- Azt hiszem, a helyedben én leszerveztem volna előre, kinéztem volna őket a telefonkönyvből vagy a netről - mondja.
Elgondolkodtat. Igen, persze, értem, hogy ez a logikus, lehetett volna egyeztetni előre, spóroltam volna ídőt, energiát, benzint. De valahogy az az út mégsem lett volna az enyém, nem az, amit én álmodtam. Kincset keresni akartam.
Hogy miért Kossuth utca? Mert az mindenhol van, bárhol lehet. Hogy miért 7? Mert az a kedvenc számom.