Bizalmatlanság és kesergés – ezekből rengeteget találtam szerte az országban. A második forgatási naptól személyim fölmutatása volt az első, annak ellenére, hogy a betörő-prototipus egyik jellegzetességével sem birok (fiatal, mosolygós nő kamerával...). Persze, megértem, ahogy írtam már, nálam is rezeg a léc, hogy beengedném-e magam. A kesergést már kevésbé érzem sajátoménak, ezért az jobban elgondolkodtatott. Vajon mire jó? Mert valahol biztos van valami értelme és nyomós oka, ha ennyien és ilyen mennyiségben csinálják.

Az egyik társasházban egy öreg néni bár kinyitotta az ajtót, be nem engedett,nem ér rá, nincs húsz perce ilyenekre. Aztán mégis valahogy negyed órán keresztül mesélte, hogy mennyire nehezek és rosszak és küzdelmesek a mindennapjai, majd a végén megköszönte, hogy beszélgettünk, végre valaki szóba állt vele, mondta. Utána esett le: a kesergés sokszor a kapcsolódás öröme, könnyen talált közös valóság, általánosításokkal – a politikusok, az emberek, az utóbbi évek –, közös ellenségekkel teletűzdelve. A kesergés mint kapcsolódás és mint a feszültség és a düh kiadásának eszköze az alkoholhoz hasonló szerré válik, nehéz leszokni róla, ha nincs más helyette. És hogy miért írom ezt ehhez a videóhoz? Mert itt épp az ellenkezőjét tapasztaltam. Egy jó kedélyű, kifejezetten mosolygós, vidám embert, aki tudott nevetni magán is, mikor kesereghetett is volna például azon, hogy barackfát oltott a szilvafába.